Teljesítmény motivációs pályázat 2009

Bővebb információ...

 

Utolsó frissítés:

2016-02-09

Áhitatok

Én vagyok az ajtó - János 10,9

 

Ez az egyszerű monda Jézus Krisztusnak az egyik úgynevezett önkijelentése. Vannak bibliafordítások, amelyek pirossal, vagy a vastagon szedett betűkkel jelzik, Jézus szavait. Azonban még ezek közül is kiemelkednek azok a kijelentések, amelyekben Jézus önmagáról beszél. Azért fontos ez, mert hogy kicsoda Jézus Krisztus, azt kizárólag Ő maga, és az Atya jelentheti ki nekem! E nélkül csak homályos elképzeléseim lehetnek, ami óhatatlanul hamis istenképhez vezet. A hamis istenkép pedig téves életgyakorlatot szül. Sőt, jellemtorzulást eredményez. Vezethet felfuvalkodottsághoz, alázatoskodáshoz, babonás félelemhez, vagy éppen szabadossághoz. Ezzel szemben az igaz istenismeretből bátorság, valódi szabadság, reménység, kitartás, szeretet és derű fakad. Nem ok nélkül tette fel a kérdést Jézus a hozzá legközelebb állóknak: „Ti kinek mondotok engem?” Ugyanis az, hogy kinek mondom Őt, azaz, hogy kicsoda nekem Jézus, meghatározza a földi életemet, annak minőségét, tartalmát, és meghatározza az örök sorsomat.

Jézus Krisztus önkijelentéseiben szembetűnik, hogy általában nem különleges dolgokhoz hasonlítja magát. Nem elvont, extra kijelentéseket tesz. Ellenkezőleg, egyszerű hasonlatokban, példázatokban beszél. Olyan dolgokhoz hasonlítja magát, amelyek a mindennapi életünk részei. A kenyér, a víz, a világosság nem különleges, de nélkülözhetetlen dolgok. Ahogyan Ő maga nélkülözhetetlen az ÉLEThez. Ha őt kihagyjuk, kifelejtjük, vagy tudatosan kizárjuk az életünkből, akkor hiányokkal fogunk küszködni, melyeket semmi és senki nem tölthet be. Mint abban a mesében, amelyben megkérdezi a király gyermekeitől, hogy mennyire szeretik őt. Az egyik azt mondja, hogy úgy szereti, mint a galamb a tiszta búzát. A másik számára olyan fontos, mint nyári hőségben a hűs szellő. A harmadik azt válaszolja: „édesapám, úgy szeretlek, mint a sót”. Nagyon megsértődik ezen a király. De amikor só nélkül készítik el az ételeit, felismeri, hogy mire utalt a lánya, arra hogy nélkülözhetetlen a számára.

Jézus ma azt mondja: ÉN VAGYOK AZ AJTÓ.

Mire való az ajtó? Mit jelent az ajtó?

1.)       Hadd merítsek még egyszer a mesék világából. Egy tanulságos sorozat egyik epizódját idézem fel. Mekk Elek az ezermester (minden kontárok alaptípusa) megrendelésre házat épít, történetesen a kocáknak. Egykettőre felépül a házikó. Ugyan kicsit girbe-gurba a fala, de van fedele, disznóólnak elmegy. Azaz hogy mégsem. Egyetlen hiánya, az ajtó. Mekk mester belefeledkezett a falazásba. Csak rakta-rakta, nagy lelkesen, míg végül – ajtó híján – bent rekedt. Nem volt ajtó, nem volt átjárás a falon. És nem volt bejárás a házba. Értelmetlen úgy, ahogy van. Az ajtó tehát ÁTJÁRÁST biztosít, KIJUTÁST a SZABADSÁGRA, vagy BEJUTÁST  a BIZTONSÁGBA.

Emberek befalazva, ez nem is mese. Vannak, akik a félelem börtönében élnek bénultan. A Zsidókhoz írt levél beszél olyanokról „akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2,15). Vannak, akik falakat építenek, hogy elrejtsék életük szégyenét. Takargatnivalójuk miatt körülbástyázzák magukat. Vannak, akik önigazságból építik nyomorúságos, szűk börtöncellájukat. Mások hazugságból emelnek falakat önmaguk köré. Megint másokat a kisebbrendűségi érzés falazott be. Reményik Sándor Önmagamba falazva című verse kifejezően fogalmaz arról a bezártságról, amelyet bizonytalanság, kétségek és tehetetlenség jellemeznek.

Mi ez? Hol vagyok én?
Hogy kerültem ide
Megint?
Falak, falak:
Égigérő falak
Vesznek körül
Elrendelés szerint.

Kéz nem nyúl rajtuk át.
Hang nem hat rajtuk át.
Egy csillag sem üzen.
Tán vétkeimből nőttek e falak -
Köztük vakon vergődöm,
Némán és süketen.

Tűrnék, Uram, tudod
Békességgel más, nagy fájdalmakat -
Csak ezeket elvennéd,
Csak ezeket elvennéd!
E vastagodó kripta-falakat.

Adnál erőt elveszteni magam -
Vagy szabadulni: erőt a karomba.
Voltam szabad,
Most újra rab -
Élhetek-e tovább
Így, befalazva önmagamba?

Voltam szabad -
Az egészség mámorát kortyolgattam,
Szürcsölgettem a munka gyönyörét,
A szeretet ős-ózonát.
S falak, falak...
Valakinek, aki szeret,
Aki tiszta, aki szabad
És aki lát:
Add kezébe a jerikói trombitát.

Vigyázat, képesek vagyunk befalazni a másikat is. Ezt lehet tenni gúnyos megjegyzéssel, alaptalan vádakkal, vagy éppen személyválogatással. Ismertem olyan embereket, akik már felnőttként arról vallottak, hogy a családban testvérükkel szembeni mellőzöttséget, sőt megvetést éltek át.

Bármi is legyen oka a befalazott állapotnak, a valódi szabadságra Jézusban nyílik ajtó. Aki tanítói hivatalának megkezdésekor, Ézsaiás könyvéből idézett „program-beszédében” azt mondta: Az Úr Lelke van énrajtam… azért küldött el… hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak (Lk 4,18). Jézus AJTÓT NYITOTT A SZABADSÁGRA.

2.) A Bibliában végig lehetne nézni a nevezetes ajtók történetét. Ezek között kiemelkedő helyen szerepel az az ajtó, amelyik a jeruzsálemi templomban, a legbelsőbb helyiséget választotta el. Nem is hagyományos ajtóról van szó, hanem vastag, lecsüngő kárpitokról, amelyek a szövetség ládáját választották el minden halandó elől. Ez volt Isten földi trónja, lábainak zsámolya. Ember élve nem juthatott oda, és nem állhatott meg az élő Isten előtt, mert szentsége megemésztette volna. A zsidók még nevét sem merték kiejteni. Aztán jött egy nap, egy ártatlan ember kereszten való kivégzése. Egy Istentől rendelt nap, amikor a világtörténelem legnagyobb eseménye zajlott: …Jézus pedig hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Mit jelent ez? BEJUTÁST. NEM VAGYUNK ELZÁRVA ISTENTŐL. Jézus Krisztus élete árán nyílt meg az ajtó. A mennybe, a szent Isten trónja elé járulhatunk. Nem kell Jeruzsálembe zarándokolnunk. Még egy templomig sem kell elmennünk, hogy azt mondhassuk Istennek: édes Atyám. Közvetlenül hozzá van bejutásunk. Elmondhatjuk, ami terhel, megvallhatjuk, amit elrontottunk, amivel ártottunk. Feltárhatjuk gyötrő kételyeinket, sebeinket, mert nála van a gyógyulás. Térdet hajthatunk előtte, elfogadja hódolatunkat, imádatunkat.

3.)       Jézus példázatában a juhok számára a karámba jutást biztosítja az ajtó. A karám pedig egyfelől az oltalmat, a védettséget jelenti minden veszedelemtől, ami kívül leselkedik. Másfelől a pásztor megnyugtató jelenlétét. Fogalmazhatunk úgy is, AZ OTTHON BIZTONSÁGA VAN AZ AJTÓN BELÜL. „Én vagyok az ajtó, ha valaki rajtam át megy be, megtartatik…” Megtartatik, annyit jelent tehát, hogy biztonságba jut. Megtartatik a pásztor által. Jézus kijelentésének mélyebb értelme szerint: üdvössége lesz. Isten oltalmába kerül. Soha el nem veszik.

Nincs kivétel. Mindenki az ajtón kívül születik. Mindenki az üdvösségen kívül születik. Mindannyian Istentől, és Isten világától elszakasztva születünk. Nincsen más ajtó az ÉLETRE, a boldogságra. Csak Jézus Krisztus, aki Istentől adatott. Sok fontos, jó és hasznos dolog van a világon. De az ÉLETRE, a boldogságra, a megtartatásra, a biztonságra, az üdvösségre, a megelégített életre nem nyílik más ajtó. Ezekre nem megfelelő ajtó a tudomány, nem megfelelő ajtó az anyagi biztonság, vagy a humanitárius segítség. Nem elég az erkölcsösség, és a rendezett családi élet sem. Azok fontos dolgok, de nem elegendők. Az ÉLETRE, a boldogságra és a Jézus által említett megtartatásra még csak nem is a templomajtó nyílik. Legalábbis nem közvetlenül. Lehet fényesre koptatni a kilincsét, mit sem ér. Jézus azt mondja: ÉN VAGYOK AZ AJTÓ… AMI ÜDVÖSSÉGET, BIZTONSÁGOT, MEGTARTATÁST JELENT. Küzdelmek, megrázkódtatások? Lesznek. Kételyek, félelmek, aggodalmak? Megkörnyékeznek, igyekeznek körülfonni a szívedet és gondolataidat. De Jézus Krisztus azt mondja: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik. Azaz, Őáltala megőriztetik, soha el nem veszik.

4.)       Végül beszélni kell arról is, hogy AZ AJTÓ LEHETŐSÉG, amikor lehet megtennünk dolgokat. Nem mindig tehetünk meg bármit, nem mindig hozhatunk meg döntéseket, hogy változtassunk. Átvitt értelemben szoktuk használni ezt a kifejezést, hogy „kinyílt előttem ez az ajtó”. És van úgy, hogy „bezárulnak előttünk ajtók”, például amikor egy ügyintézésnél nem kapunk meg egy engedélyt, vízumot, nem osztanak már sorszámot, stb. A közelmúltban egy áruház bejáratának közelében parkoltam, és az autóban vártam a nyitásra. Tudtam, hogy kb. 10 perc van még. Egyszer csak megjelent egy férfi és céltudatosan haladt az üvegajtó felé. 20 centivel előtte megállt. Nem történt semmi, az ajtó nem nyílt. Az illető csodálkozott. Hátrébb lépett néhányat, nézte a kamerát, a fotocellát, majd újra megindult. Az ajtó megint mozdulatlan maradt. Harmadszor is próbálkozott, szemmel láthatóan nagy határozottsággal és lendülettel. Nyilván jól ismerte az életbölcsességet, tudniillik hogy a határozott fellépés fél siker. Csakhogy ez most itt semmit nem használt. Az ajtót „teljesen hidegen hagyta” az, hogy ő tétován vagy határozott léptekkel közeledett-e. De a bent készülődő eladókat és biztonsági őröket is hidegen hagyta emberünk kissé komikus próbálkozása. Ugyanis megvolt az ideje a nyitásnak. Istennél is így van ez. Megvan az ideje annak, amikor megnyílik az ajtó. Nem tudjuk siettetni, de nem tudjuk feltartóztatni sem, amikor elérkezik a bazáródás ideje. Akkor kell belépnünk, amikor nyitva van. Pál apostol az efézusi missziójával kapcsolatban így fogalmaz: „nagy kapu nyílott meg előttem…”

A Jelenések könyvében ezt olvassuk: „íme, egy nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki be nem zárhat” (Jel 3,8) Micsoda örömhír ez. Jézus Krisztus, az Istentől mennybe nyíló ajtó nekünk adatott. Jézusért, Jézus által és Jézus nevében a mennyei trón elé léphetünk, a mindenség Urát Atyának szólíthatjuk. Senki nem állhatja el az utat.

Azonban a Szentírásban olvasunk bezáródó ajtókról is (1Móz 7,16; Mt 25,10). Az Atya lezárja egy nap minden döntésnek a lehetőséget. Ennek a ténynek a feszültsége különösképpen abban áll, hogy nem tudjuk melyik lesz az a nap (Mt 24,36). Tolvaj módra fog elérkezni, azaz nem előre bejelentve, nem kiszámíthatóan (2Pt 3,10). Egyet tehetünk. Belépni az ajtón, amikor és amíg Ő lehetőséget ad.

Vannak az életünkben próbára tevő körülmények, amelyekből keressük a kiutat, a lehetőség ajtaját. Merre indulhatnánk, merre haladhatnánk tovább? Nem látjuk a következő lépést. Van, amikor úgy tűnik, minden ajtó bezárult előttünk, pedig szeretnénk kijutni egy élhetetlennek tűnő helyzetből. Csak körbe-körbe járunk, mint bezárt vad a ketrecében. Az egyik ilyet akkor éltem át, amikor házaséletünk legelején hónapig nem volt munkám. Sok ajtón kopogtattam ekkoriban, de mind „zárva maradt”. Amikor már végképp elcsüggedtem volna, a következő ige nyitott távlatot előttem: „Nagy a mi Urunk és igen hatalmas, bölcsességének nincs határa.” (Zsolt 147,5) Isten azonnal reménységet öntött a szívembe, hiszen azt mondta, hogy Ő a lehetőségek végtelen tárházával rendelkezik. Nem telt bele néhány nap, és a Tőle rendelt helyemre kerültem közel két évtizedre. Az Atya, Jézus Krisztus által, a megnyíló ajtó által új utakat, új távlatokat, új kilátásokat nyit meg előttünk.

Az Atya Jézusban ajtót nyit a szabadságra, közel enged magához, biztonságot ad, és előre elkészített utakat és lehetőségeket nyit meg, amiket mi elképzelni sem tudunk. „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele mindent minekünk?” (Róm 8,32). Gazdag Atyánk van, akié minden. Örömét leli abban, ha megajándékoz, ha ajtót nyit meg előttünk.


Miből fakad a győzelem?

1Sámuel 17,1-53

Dávid és Góliát története a Biblia egyik legismertebb fejezete. Mégis, azon túl, hogy a kicsi Dávid kiáll párviadalra a félelmetes termetű Góliáttal, akit parittyájával leterít, már nem sok részletet ismernek a legtöbben. Hogy mennyire gazdag, mondanivalóban és részletekben ez a történet, az is mutatja, hogy a Szentírás egyik leghosszabb fejezete áll előttünk. Vegyük most sorra ennek a szép, izgalmas és tanulságos történetnek az egyes részleteit, abban bízva, hogy azok pedig megragadnak bennünket.

1-11.v.           Az ellenség

„A filiszteusok összegyűjtötték seregeiket a harcra… tábort ütöttek… Saul és az izraeliek is összegyűltek az Élá völgyében, és csatarendbe álltak a filiszteusok ellen…”

Izrael ellenségei összegyűltek ellene. Nincs ebben semmi meglepő. Izrael mögött áll valaki, az élő Isten. Izrael neve azt jelenti: Isten harcosa. A filiszteusok mögött is áll valaki, Isten ősi ellensége a Sátán.
Izrael küldetése az, hogy őrizze Isten kijelentéseit, hirdesse hatalmát. Isten népén keresztül látnia kell a világnak, a népeknek, hogy kicsoda Ő! Isten választott népe sokszor mégsem elhívatásának megfelelően élt.
Itt is nagy a tét! Az ellenség célja bebizonyítani, hogy Izrael Istene gyenge. Hiszen, ha legyőzik Izraelt, az azt jelenti, hogy az Ő Istenüknek nem volt hatalma megvédeni őket. Pedig nem Isten hatalmán múlnak a dolgok. Ő a Mindenható. Az ószövetség idején gyakran kifejeződött az, hogy ha Izrael közösséget ápolt Urával, azt győzelmek és dicsőség fémjelezte. Ha viszont Izrael elfordult Istentől, azt vereség és megaláztatás követte. A képlet nagyon egyszerű.
Ebben az időben Izrael, elsősorban vezetője, Saul miatt, nem dicsőséges fejezeteit írja. Saul idővel mindinkább önfejűvé, önhitté válik, engedetlen Istennel szemben. Odáig, hogy „az Úr lelke eltávozott Saultól, és gonosz lélek kezdte gyötörni őt”. A helyzetet nehezíti, hogy „a filiszteusok táborából előlépett egy kiváló harcos”, aki párviadalra hívja ki Izraelnek egy vitézét. Mondván, nem kell, hogy sok vér folyjék a harctéren, ketten is eldönthetik a csata kimenetelét. Góliát megjelenése és termete ijesztő. Magassága közel 3 méter, páncél borítja egész testét. Csak lándzsájának hegye 7 kiló. És kihívóan gyalázkodik. „Amikor meghallotta Saul és egész Izrael a filiszteusnak ezt a beszédét, megrettentek, és igen féltek.”
Az ellenség fegyverei közül az egyik leghatékonyabb a megfélemlítés, a gyalázkodás, a gúny és a megalázás. Ő örömét leli ebben, és nála nincs irgalom. Személyes életedben is tapasztalhatod, hogy bombázza az értelmedet, érzelemvilágodat, és akaratodat: „Nem győzhetsz! Úgysem sikerül” Lehetnek „gond-óriások”, „feladat-óriások”, lehetnek személyek, akiken keresztül riogat. Ez a hitetés! Megfigyelted, hogy sokszor nagyobbnak tűnnek, mint amekkorák, legyőzhetetlennek? Aztán mégis megbirkóztál velük, túljutottál rajtuk megoldódtak, de közben a kétségek nagyon meggyötörtek.
Egy macskával a következő kísérletet végezték: egyfajta ideggáz hatásának tették ki, és összezárták két egérrel. Míg korábban teljesen normálisan viselkedett, most rémülten húzódott minél távolabb a két egértől, amelyeket olyan nagynak, és félelmetesnek látott, mint amilyennek ő tűnt az egerek előtt. Hát ilyen erős tudatmódosító szer a félelem is. Ezért használja előszeretettel az ellenség.

12-16.v.         40 nap – a megpróbálás ideje
„A filiszteus pedig… kiállt negyven napon át.”

A negyvenes szám gyakran szerepel a Szentírásban, szimbolikus jelentésű. A megvizsgálás, megpróbálás, a felkészítés száma. Ebből a rövid szakaszból megtudjuk, hogy Dávid három legidősebb testvére is a seregben van. De sem ők, sem Saul, aki egy fejjel kimagaslott a tömegből, sem más nem mer kiállni, hogy elvegye Izraelről a gyalázatot, immár negyven napja.

17-27.v.       Jókor jó helyen…
„Isai azt mondta fiának, Dávidnak: …látogasd meg testvéreidet, hogy jól vannak-e… Fölkelt Dávid korán reggel, a nyájat egy pásztorra bízta… és elment… íme a Góliát nevű harcos előjött… és most is hasonlóképpen beszélt.”

Dávid belecsöppen az események kellős közepébe, a negyvenedik napon. A többiek már megpróbáltattak, és könnyűnek találtattak. Saul ugyan mindent ígér –lányát, adómentességet–  Izrael és saját becsülete megmentéséért, hiába. Dávidban viszont szent felháborodás lobban: „Kicsoda ez, hogy gyalázni meri az élő Isten seregét?” A nyájtól jön, apja egyszerű megbízatását teljesíti (na annyira azért nem is egyszerű, hiszen 20 km-t gyalogolt málhákkal Betlehemből a csatatérig), de egy pillanat alatt a középpontba kerül. A Lélek tüze izzik benne.

28-30.v.         A sas nem kapkod legyeket (Aquila non captat muscas – latin közmondás)
„Minek jöttél ide, és kire bíztad azt a néhány juhot, amely a pusztában van?...”

Eliáb, a legidősebb testvér feldühödik: mit akar itt ez a kis taknyos? Nagyon leteremti Dávidot. Fölényes és kioktató, amikor szégyellnie kellene magát. Ez jelentős pillanat, hiszen itt minden elúszhat, ha Dávid ráharap a horogra. Képzeljük csak el, mi történt volna, ha belefut egy alapos vitába, egy kiadós veszekedésbe?
Őt azonban magasabb rendű szempontok, isteni célok vezérlik. Az ellenség ezzel a fegyverével is gyakran próbálkozik, hogy piti, semmi dolgok kerüljenek életünk középpontjába. Veszekedjünk, marakodjunk csak jelentéktelen dolgokon. Dávid nagyvonalúan tovább lép.

31-37.v.         A győzelem előzményei
„Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlán és a medve karmaiból, meg fog szabadítani ennek a filiszteusnak a kezéből is.”

Amikor Saul magához hívatja Dávidot, lebeszélni próbálja, a „súlycsoportbeli” különbségre hivatkozva. „Dávid azonban így felelt Saulnak: Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett. Ha eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyájból, utánamentem, leütöttem, kiszabadítottam a szájából. Ha pedig ellenem támadt… leterítettem és megöltem… Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlán és a medve karmaiból, meg fog szabadítani ennek a filiszteusnak a kezéből is.”
Két dologra kell itt figyelnünk. Amire és ahogyan hivatkozik Dávid. Arra hivatkozik, hogy vannak már előzetes tapasztalatai Isten szabadító hatalmáról. Ezek az ember életének legdrágább kincsei. Bizonyossá tehetik az embert az éppen soron következő nehéz döntésekben, lépésekben, és próbákban. Dávid hite már régóta edződik, a pusztában, a magányban is. A hit természetéhez tartozik, hogy nem olyan, mint a gumi, ami egyik pillanatról a másikra tetszőleges méretűre nyújtható. Sokkal inkább hasonlítható az izomhoz, ami kellő és rendszeres terhelés által erősödik. A valóság nem olyan, mint ahogy a reklámok hirdetik, hogy egyik pillanatról a másikra történnek rendkívüli változások. A sokszor hosszú utat, a kitartó, kemény munkát nem lehet megspórolni. Például az a hasizom erősítő, amit elég naponta 5 percig használni, sőt használat közben akár olvasgathatsz, vagy kávézhatsz, és már két hét után csodát ígér (sok kiló súlyfölösleg helyett „kockás”has…), egyszerűen hazugság. De az élő Jézus követésében napról napra erősödik a hit.
A másik dolog, hogy ez a fiú hősies, bátor tetteket vitt véghez, de amint meséli, nyoma sincs az önhittségnek. Nem a saját hőstetteként adja elő, hanem mint ahogy egy misszionárius szájából hallottam a közelmúltban, aki évtizedes kemény munkáról, harcokról, és nagyszerű eredményekről számolt be, majd így összegezte: „Ez nem a mi sikertörténetünk, ez Isten kegyelme!”

37.b-40.v.      Az utánzás nem vezet győzelemre

„Saul ezután… felöltöztette Dávidot saját harci ruhájába… Azután Dávid… járni akart… Ekkor így szólt Saulhoz: Nem bírok ezekben járni… És levette azokat magáról… és parittyájával a kezében közeledett a filiszteushoz.”

Volt bátorsága levenni. Itt újabb értékes jellemvonással találkozunk. Dávidnak van karaktere. Vállalja önmagát. A saját, Istentől megáldott fegyvereivel indul az ellenség felé.

41-50.v.         A győzelem és két kulcsmondat

„…Tudja meg az egész föld, hogy van Izraelnek Istene”

Ezzel a motivációval, ezzel a mondattal indult neki Dávid, mielőtt parittyaköve Góliát homlokába fúródott.
„Így Dávid erősebb volt a filiszteusnál…” Milyen nagyszerű előképe Dávid Jézus Krisztusnak, aki mindenekelőtt az Atya dicsőségét kereste, és világraszóló győzelmet aratott abban a lelki harcban, amelyet a kereszten vívott meg.

51-52.v.         A „magával ragadó” győzelem

„Ekkor fölkeltek Izrael és Júda férfijai, és csatakiáltással üldözőbe vették a filiszteusokat…”

Amikor az óriás félholtan elvágódott, minden bizonnyal a döbbenet csendje ült a csatatérre. Dávid odament rálépett, kihúzta Góliát kardját, és levágta a fejét. És ekkor új erők szabadultak fel. Amiképpen a történet elején Izraelt a bénító félelem kerítette hatalmába, most épp az ellenkezője történik. Lelki gátak szakadnak át, látva a szemük előtt végbement csodát. Hazáig üldözik, és vágják az ellenséget. A félelem ragályos, ahogy láttuk a Saul körül rettegő katonákat, de a bátorság, a dicső tettek is. Ez a nagy felelősségünk, hogy mit árasztunk, akár szavak nélkül is: önmagunkat, aggódásunkat, kétségeinket, vagy Krisztusból merítve bátorságot, a hit merészségét, reménységet?


Áldás, békesség!

A Magyarországi Református Egyház hivatalos köszönési formája ez a két szóból álló jót kívánás. A ráfelelés elvileg az lenne: „Istené a dicsőség”, de ez a formula nem terjedt el. Így a köszönés fogadása is ugyanúgy hangzik: „Áldás, békesség!” Rögtön megjegyzem, nem a köszönés történeti kialakulásával szeretnék foglalkozni, hanem a tartalmával. Mit kívánunk annak, akit így köszöntünk? A választ, és e fogalmak tisztázását a Bibliában kell keresnünk. Most különösen is a békesség kifejezés nyomába eredünk.

 

Kiindulási alapot most az a húsvéti történet (János 20, 19-23) jelent, melyben a feltámadott Úr a következőképpen köszönti tanítványait: „Békesség néktek!”

 

Mielőtt figyelmünket a történetre irányítanánk, meg kell jegyezni, hogy a Közel-Keleten a mai napig elterjedt ez a köszönés: Békesség néked! Héberül „Shalom lechá!”, arabul „Salam aleikum!”, a perzsáknál „Salom…!”, a törököknél „Salem…!”, tehát „Békesség!”.

 

Mindennél inkább szüksége volt a rémült tanítványoknak arra, amit Jézus hozott, és kívánt nekik, ti. a békességre. Ezek a felnőtt, sok megpróbáltatást átélt férfiak féltek, bezárkóztak (19. v.). Mesterüket, akit a Messiásnak ismertek meg, és követtek három éven át, kivégezték, mint egy különös gonosztevőt, vagy mint egy rabszolgát. Még friss az élmény, vasárnap van, és pénteken történt a felfoghatatlan. Teljes a tanácstalanság, sőt zavarodottság. Mi lesz most? Hogyan tovább? Nem mellékesen, a mester hű követőivel ugyanezt tehetik.

                                                                                                                                   

Mit fejez ki a Jézus szájából hangzó „Békesség néktek!” köszönés, ebben a szituációban?

Sokkal több, mint üres formaság, Több, mint egyszerű köszönés. Tartalommal, és hatalommal hangzó isteni szó ez. Jelenti azt, hogy:

1.         Ö hozza a békességet. Ahol megállhat a középen, mint itt a tanítványok között, ahol középpontba kerülhet, ott békességet teremt. Igen teremt, a szavával, igéjével. Újra és újra. Mert a tanácstalanság és bizonytalanság visszatérő vendégek. A félelem és a feszültség úgyszintén. Az Ő békessége azonban oszlatja ezeket a nem kívánt tanácsadókat. Olvassuk is mindjárt, hogy A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.” Hogyhogy, hiszen röviddel ezelőtt még féltek és zaklatottak voltak. Igen, de megjelent Jézus az ő békességével. Éppen azért jött, hogy megnyugtassa őket. Ő él, közel jön, megszólít, ezáltal képes oldani a sokkhatást.

2.         Jézus nemcsak békességet közvetít a szavával, hanem „megmutatta nekik a kezét és az oldalát” (20. v.). Majd ismét mondta nekik: „Békesség néktek!” (20. v.). Kereszten szerzett sebeit mutatja tehát. Ő szerezte meg, ezen az áron a szív valódi békességét. Ézsaiás próféta 700 évvel korábbi jövendölése lélegzetelállítóan tárja elénk sebek és békesség összefüggéseit. „A mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg…” (Ézs 53, 5)

3.         Harmadszor pedig, Jézus Krisztus szava, igéje nem valamiféle varázsige módjára hat. A békesség Jézus személyéhez kötött, tőle elválaszthatatlan. A Szentírás mindenhol ezt támasztja alá. „Ő a mi békességünk…” (Ef 2, 14). Hozzá lehet fordulni békességért, egyszerű szavakkal, imádságban. Hozzá fordulnak, tőle kérnek megoldást, sőt megmentést tanítványai is félelmükben, a hánykódó csónakban, a Genezáret-taván. A békesség belőle árad ki, amikor lecsendesíti a vihart. (Lk 8, 22-25). Újra csak Ézsaiás egyik próféciája szerint: Egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk… és így fogják őt nevezni:…Békesség Fejedelme!”

 

Milyen Jézus békessége? Mik a jellemzői?

Amikor már tudta, hogy közel van az ő elmenetele, szomorkodó tanítványainak ezt ígérte: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja…” (Jn 14, 27). A világ békessége a külső körülményektől függ. Ha jól mennek a dolgok, ha „jól fut a szekér”. Ha nem zaklatnak fel, ha nem tesznek rám bántó megjegyzést, ha nem háborgat az adóhatóság, ha nem csap be a mérlegelésnél a hentes, ha…, ha…, ha…. Jézus békessége nem a külső körülményektől függ. A bizalom és hit táplálja. Természetesen kibillenthetnek, megtántoríthatnak nehéz és váratlan körülmények, de a békesség forrása nem apad el. Lehet újra meríteni… Őbelőle. Mint a háborgó tenger, melynek felszíne hullámzik, de egyre mélyebbre merülve csend és békesség uralkodik.

 

Sokatmondó az eredeti héber szónak a jelentése. Shalom (tehát békesség) azt jelenti, hogy minden a helyén van, rend van. Rend és békesség tehát elválaszthatatlanul összefügg. Az ige azt mondja: „Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene.” (1 Kor 14, 33). A minket körül vevő világban gyakran van disszonancia, felborulhat a rend, támadhat zűrzavar. Ezt természetesen felelősséggel, lehetőségeink és hatáskörünk szerint kezelnünk kell. A rendet munkálnunk kell. De mindenekelőtt az a fontos, hogy bennünk rend legyen. Bennünk minden a helyén legyen. Ez pedig azzal kezdődik, hogy Isten, Jézus Krisztus az őt megillető helyen, fő helyen, a középpontban legyen. Ez a békesség alapja. Onnan terjedhet és áradhat tovább a békesség, belülről kifelé.


.

.


Karácsonyi vásár

 

Decemberben mintha minden eladó lenne, s mi mindent szeretnénk megvenni. Pénzt, fáradtságot nem kímélve járunk ajándékok, gyertyák, fenyőfák után – ezek lennének Karácsonyunk elmaradhatatlan kellékei?

De van valami, ami ingyen kapható, mert van Valaki, Aki már kifizette az árát... Az alábbi kis novella a Karácsony lényegére világít rá

 

 

http://cultura.hu/wp-content/uploads/2011/11/karacsonyi-vasar.jpg

 

 

A téren hamisítatlan karácsony előtti hangulat volt. A fenyőfákon színes izzók villogtak, az üzletek és a szupermarket kirakatai fantasztikus kedvezményekkel hívogattak, a bódék sora tarka holmiktól roskadozott, és persze hullámzott a tömeg minden irányban. Finom tősarkúk, vastag hótaposók nyomkodták, taszigálták egymást, mintha mindegyik épp oda igyekezne, ahonnan a másik jött. A színes forgatagban senkinek sem tőnt fel az egyszerű lenvászonba öltözött férfi. Talán csak a ruhájának szokatlan fehérsége vonzotta magára a tekinteteket egy pillanatra. Senki nem látta, honnan jött, egyszer csak ott volt, figyelte az embereket, majd odaállt két bódé közé. Egy nagy halom zokni mögül azonnal mogorva hang ütötte meg a fülét.

– Kéregetni jött?

– Kérni? – Csodálkozva nézett a kavargó emberáradatra. – Mit kaphatnék tőlük?

– Akkor mit álldogál itt?

– Amit maga. Ajándékot kínálok.

– Bolondítson másokat! Még egy szatyor sincs magánál.

– Nekem különleges ajándékaim vannak. A maga számára is.

A zoknis a halántékát ütögetve fordult el tőle. Egy jó darabig senki sem figyelt fel rá, míg megállt előtte egy fiatal nő.

– Mit árul?

– Örök Életet.

– Örök Élet? Az meg mire jó?

– Az ember békét, örömet talál benne. Bátorságot meríthet belőle a gondokkal és a halállal szemben. Erőt ad a mindennapokra...

– Nem, nem. Nekem valami olyan kellene, amit a fára akaszthatok, vagy ami jól mutatna alatta. Valami mást keresnék, nincsen? Olyan igazi karácsonyi?

– De hát ez a legszebb ajándékom! Éppen karácsonyra! Nem ezt ünneplik, az Örök Élet eljövetelét?

– Nekem most valami apróság: egy betlehem, egy világító csillag, vagy fenyő alakú gyertya elég lenne.

– Ettől lesz karácsonya?

– Ó, olyan gyönyörően mutatnak a szobában. Olyan meghitt lesz tőlük odabenn.

– A szobában. És a szívében? Az én ajándékom azt ragyogná be!

– Ugyan a szívem! Szóval, nincs gyertyája!

– Kaphat máshol. De Örök Életet nem.

A nő tovább indult, de pár lépés után megállt, visszanézett. Látszott, habozik. De ez csak néhány pillanatig tartott, aztán magukkal sodorták a körülötte jobbról, balról tülekedő emberek. Az este folyamán még megálltak néhányan, de egy-két szó után mindenki ment tovább.

Lassan fogyadozott a nép, pakolni kezdtek az árusok. A Fehér Ruhás nem mozdult Egy mellette csomagoló fiatalember szólította meg:

– Látom, kezdő. Szerintem az a baj, hogy nem lehet észrevenni magát. Reklám, feltűnés kellene ide. Szólhatna például valami zene, amire táncolhatna, vagy mit tudom én. Higgye el, szeretik az ilyet. Itt áll csendben és még azt várja, hogy ők jöjjenek magához?

– Ők énhozzám? Végtelen utat tettem meg, hogy eljöjjek ide az Örök Élettel. Itt állok közöttük, nekik csak mellém kellene lépniük érte.

– Legalább kiabáljon. Hallhatja, mások hogyan csinálják. Figyelje meg, ha kicsit erőszakosabb lesz, jobban fogy majd, amit hozott. Valamit tennie kell.

– Itt mindenki kiabál. Ha valaki akarja, ebben a zajban meghallhatja az én csendemet, a rengeteg áru között is megláthat engem.

A férfi kételkedve csóválta a fejét – na meg hát ez az Örök Élet... Csak úgy magában... A vevők szeretik, ha mutatós, amit kapnak. Be kell szépen csomagolni, nagyobbnak és csillogóbbnak tűnik majd.

– Nem engedem, hogy bármi is eltakarja. Ha valaki igazán kíváncsi lesz rá, megláthatja, milyen óriási és ragyogó! Egyetlen egy is értékesebb, több és fényesebb, mint az összes ajándék, ami a boltokban, kinn a téren, és az egész országban együtt megvehető.

– Na, így aztán várhat a vevőkre! Mi van, ha ázik-fázik karácsonyig, és elad... egyet. Nem éri meg, menjen haza!

– Várom azt az egy embert.

Kiürült a tér, már csak Ők beszélgettek. A fiatalember is elindult haza. Mikor beszállt az autójába, még látni vélte a világos alakot, de amikor elhajtott a tér mellett, már hiába kereste a tekintetével.

 

 

Másnap újra ott állt a Fehér Ruhás az árusok között, előtte kicsiny tábla. Mosolyogva mutatta tegnapi ismerősének: van már neki is reklámja. A táblán ez állt: „MEGJELENT AZ ISTEN ÜDVÖZÍTŐ KEGYELME MINDEN EMBERNEK”. Elolvasta mindenki, aki arra járt, de most is csak kevesen álltak meg érdeklődni.

– Mi is az az üdvözítő kegyelem? – ezt egy középkorú asszony kérdezte.

– Ez azt jelenti, hogy az én ajándékom a rosszat jóra, az átkot áldássá változtatja. Minden ember a halálával fizet az életéért. Én fölmentést hoztam ez alól az ítélet alól, és az Örök Életet kínálom.

– Ez valami olyasmi, amire régóta vágyom. Tulajdonképpen érdekel a dolog. Most viszont még sok elintéznivalóm van, tudja, az ünnepre való készülés... De ha mindenkinek megvettem az ajándékát, ha bevásároltam, ami kell, ígérem, visszajövök. Holnap itt lesz még?

– Én itt. De maga itt lesz-e?

– Persze, jövök majd. Akkor holnap!

De másnap, harmadnap, negyednap hiába várta a fogadkozó asszonyt. Jött viszont egy férfi, akinek nagyon megtetszett mindaz, amit az ajándékról hallott, kezdte komolyan érdekelni...

– És mennyiért lehet az enyém?

– Ingyen van. Az ára önnek megfizethetetlen. Ha egész életében erre gyűjtene, akkor sem vehetné meg. Én fizettem ki érte a teljes árat, hogy így a magáé lehessen.

– Ami ingyen van, az mindig gyanús. Egyébként is, maga azért fizetett, hogy nekem adhassa? Nem értem, nem is ismerjük egymást.

– Maga nem ismer engem, de én ismerem magát. Láttam a szívében a zavart, ürességet és a fájdalmat. Megsajnáltam . Ezért vettem meg önnek az Örök Életet, hogy boldognak láthassam.

– Nagyon kedves, de – már elnézést – ez nekem mégiscsak kellemetlen. Végülis semmi közünk egymáshoz, én nem fogadhatok el ekkora áldozatot. Érti, ugye, ez engem nagyon lekötelezne. Mondjon egy összeget!

A Fehér Ruhás szomorúan ingatta a fejét.

– Nincs összeg. Ingyen van.

– Ingyen nem kell. Van sok jó tanfolyam és könyv is ebben a témában. Olcsón. Egy neheztelő pillantással távozott, és bár aznap este még többször látta a Fehér Ruhás itt-ott felbukkanni, őt mindig nagy ívben elkerülte. Volt egy kedves idős hölgy is, aki sokáig hallgatta az ajándékról szóló gyönyörű leírást.

– Mondja csak megint, hogy is van: a bűnt eltörli, az összetört életet helyrehozza, a sebzett lelket meggyógyítja és Örök Életet ad. Jaj, pontosan erre lenne szüksége a fiamnak! Én az ő számára kérnék!

– De én nem neki, én a néninek akarom most adni!

– Ugyan, lelkecském, nézzen rám, nekem nincs rá szükségem. De a szegény fiam! Tudja, iszik. A felesége már el is hagyta. Teljesen összeomlott . Állandóa n miatta emésztem magam.

Őt is várom. De elvinni nem tudja neki. Hadd adjam most magának!

– Én meg vagyok nélküle, lelkecském . De a fiamat majd elküldöm magához.

Ezernyi indokot hallott, miért, miért, miért nem kell az Örök Élet. Szomorúan emlékezett vissza, mennyi szeretettel gondolt ezekre az emberekre, miközben szenvedett, és vérét ontotta értük. Mekkora örömmel hozta el hozzájuk ezt a csodálatos ajándékot, és hogy vágyik most arra, hogy elfogadják!

 

Az utolsó nap volt a legnagyobb forgalom. Az időből kifutott szülők, nagyszülők, gyerekek kapkodva vásároltak össze mindent, amit annak előtte fitymálva nézegettek. Ezzel az utolsó rohammal végképp kifosztott csatatérré változtatták a teret. Az árusok fáradtan, de vidáman beszélték meg, kinek hogy ment az idén az üzlet. Egy-egy gúnyolódó vagy sajnálkozó kiáltás a Fehér Ruhás felé is szállt. De a gúnyolódók valahogy kellemetlenül feszengtek, a sajnálkozók is zavarba jöttek, ahogy rájuk tekintett. Egymás között csak „a Bolondnak” hívták és várták, mit szól majd a – most már nyilvánvalóvá vált – kudarcához. De ahogy ott állt közöttük, az a furcsa érzés kavargott bennük, hogy talán nem is ő vallott kudarcot. Talán ők mindnyájan. Figyelték alakját: még mindig olyan egyenes a tartása. A ruhájára is hiába loccsan a latyak, ugyanolyan ragyogó fehér, mint az első nap. És még mindig a teret kémleli. Vár. Pedig már csak néhányan lézengenek. Valaki mégis megáll előtte.

– Már többször is láttam itt. Olvastam a táblát is. Igazság szerint én már bevásároltam karácsonyra. Nem is tudom, miért jöttem ma el. Bután érezte magát, de ahogy a Fehér Ruhás különös szemébe nézett, soha meg nem fogalmazott gondolatok törtek elő belőle.

– Úgy érzem, valami még hiányzik. Félek már ettől a karácsonytól. Minden évben olyan örömmel várom. Aztán, amikor eljön, nem tudok mit kezdeni vele. Minden évben csalódom és ez annyira fáj. Talán a maga ajándéka... mit gondol, azzal sikerülne?

– Ha el mered venni olyan bizalommal, ahogy én adom neked, akkor bizonyosan.

– Ó, annyira szeretném!

Jézus a kezét nyújtotta: nem volt benne semmi, pusztán a sebhelyes kezét nyújtotta a férfi felé. Ő is nyújtotta. Kezet fogtak. A körülöttük állók hiába meresztgették a szemüket, nem láttak semmit. Mit kapott ez az ember?

De ő érezte. Fogta. Fogta Jézus kezét és érezte, hogy az a kéz nem csak az ő tenyerét tartja, de egész lényét, életét is. Mikor elérkezett a szenteste, sok millió otthonban égett a gyertya, szólt a csendes éj halk dallama. Sok millió ember állt szép ruhában a fa körül és mosolygott egymásra. Magában pedig kereste, mi bántja még mindig? Mit hagyott ki? Valahogy miért nem érzi az ünnep varázsát? De volt egy otthon, ahonnan másfajta fény áradt ki, egy család, ahol mélyről szakadtak fel a boldog sóhajok, mert megkapták a karácsony igaz ajándékát:  J é z u s  ott volt velük.

 

Írta: Gyimóthy Dóra

 


Egy bizonyosságot nyert ember kétségei   Mt 11,2-6 (-19)

A fent jelölt igeszakasz egy ember kétségeit állítja a középpontba. Ebben még ugyan nincs semmi különleges. Hiszen mindannyian ismerjük azt az állapotot, amikor valami fontos dologban elbizonytalanodunk. Van úgy, hogy egykor biztosnak hitt feladatunk és küldetésünk közben kételyek lepnek meg. Nagyon megterhelő lehet a lelkünknek, amikor a bizonyosságunkat elveszítjük. Ettől az örömünk is oda lesz, a lendületünk és céltudatosságunk is megtörik. Kudarcélmények vagy konfliktusok természetesen könnyen sodornak kételyek közé, de nem mindig konkrét okok eredményezik azt. Van, amikor alattomosan fonják körbe a lelkünket a kétségek.

Történetünk jelentős a miatt a személy miatt, aki átéli ezt a belső, lelki konfliktust. Tanulságos azonban az is, amit tesz e közben. Végül, nem utolsó sorban Jézus válasza, útmutatása és megnyilatkozása az, ami hathatós lelkigondozói segítséget kínál nekünk.

Ahhoz, hogy a Szentírásból egy történet érthetővé váljon számunkra, hogy megértsük a jelentőségét és a feszültségét, hogy aztán a bennünk lévő feszültségeket is feloldhassa, ehhez gyakran elengedhetetlen a szereplők alapos ismerete. Ezért tartsunk most egy áttekintést.

Kicsoda Keresztelő János?

Különösen fontos személy Isten tervében. Természetesen mindannyian fontosak vagyunk Isten számára. Értékünket kivétel nélkül a keresztáldozat határozza meg. Az az ár, amit Jézus értünk fizetett. Ilyen értelemben nincs különbség. Felelősség tekintetében viszont nagy különbségek vannak. Ő, Keresztelő János kiáltó szó a pusztában. Az Úr útjának közvetlen előkészítője (Ézs 40,3 / Mt 3,3).

Több próféta is jövendölt róla (Mal 3,1  4,5 / Ézs 40,3). Nem találunk Jézuson kívül más személyt az Újszövetségben, akire nézve konkrét prófécia vonatkozna. Születésekor újabb jövendölés hangzott el felőle (Lk 1,76-80).

Ima, angyali kijelentés, és csoda előzi meg születését (Lk 1,5-17). A leírásból tudjuk, hogy szülei könyörögtek megszületéséért. Ez már önmagában is egy áldott életet feltételez. Édesanyja, Erzsébet meddő volt, sőt, amikor János élete megfogant, már idősek voltak mindketten. Fogalmazzunk, úgy hogy a biológiai óra már elütötte náluk a huszonnégyet. Isten órája azonban másként jár, és semmi nem befolyásolja.

Mikor és hol találkoznak először Jézussal?

Ez egy különös történet (Lk 1,39-45). Amikor hat hónappal később Mária is áldott állapotba került, meglátogatta rokonát, Erzsébetet. Találkozásukkor Erzsébet méhében a magzat örvendezni kezdett. Érzékelte ugyanis, hogy az Úr anyja jött el hozzájuk. Viszonylag sokat tudunk ma már a magzati fejlődésről. A legfejlettebb 3D-s felvételeknek köszönhetően nyomon követhetjük a 9 hónapot. Azon túl, hogy tudjuk, az édesanyjáétól külön vércsoportja és szívhangja van, látható, mire és hogyan reagál a magzat. Az anyai hangra megnyugszik, bizonyos zajok megriasztják. Bach zenéje nyugtatja, a heavy metal felzaklatja. Tudjuk, hogy világra jötte után felismer hangokat, amelyeket magzati korban hallott. Mindez a magzati lét, ma oly sokat vitatott jogi és etikai kérdéseire is választ ad. Különálló személyiségről beszélünk. De ami ebből a történetből számunkra kiemelten fontos, hogy Keresztelő János magzati állapotában felismeri Jézus Krisztust. Meg tudja különböztetni, örvendezik a találkozáskor, az Útkészítő a Messiásnak.

Mi történik a következő találkozásnál – amiről tudunk  30 év múlva?  

Elérkezik a pillanat, amikor Isten szól Jánoshoz, és ő megkezdi küldetését (Lk 3,2). Készíti az utat a Királynak.

Tudja, hogy hol van a helye Jézus mellett, illetve Jézushoz viszonyítva. Amikor egyesekben feltámad a gondolat, hogy talán ő a Krisztus, ezt nagyon érzékletesen elhárítja magától: „Ő erősebb nálam, és én nem vagyok méltó arra sem, hogy a saruja szíját megoldjam” (Lk 3,16). Majd nem sokkal később így szól: „Neki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem.” (Jn 3,28). Amikor az Úr a bűnösök sorába állt, hogy megkeresztelkedjen, János először „tiltakozott, és azt mondta: Nekem kell általad megkereszteltetnem, és te jössz hozzám?” (Mt 3,4). János alázatos ember, ami annyit jelent, hogy tudja, hol a helye, és vállalja a helyét. Nem akar több lenni, de kisebbnek látszani sem. Azaz nem alázatoskodó. Azt a helyet, helyzetet fogadja el, és azt felelősséget vállalja, amelyet felülről kapott.

Keresztelő János azon kevesek egyike, aki tanúja lehet a Szentháromság megnyilatkozásának, amikor is hallhatja az Atya, és láthatja a Szentlélek megnyilatkozását a Fiúról (Mt 3,16-17). És ezt az Atya előre el is mondta neki, hogy minden kétséget kizárjon (Jn 1,33). Micsoda bizonyság ez Jézus személyére, és tevékenységére nézve.

Végül idézzünk fel még egy utolsó momentumot arra nézve, hogy hogyan is tekintett János Jézusra. „Azt mondta: Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) Majd később: „Én láttam, és bizonyságot tettem róla, hogy ő az Isten Fia” (Jn 1,34)

 

Mire való volt ez a hosszú bevezető? Hiszen csak most jutunk el a történetünkhöz, amiben azt fogjuk meglátni, mi történt néhány hónap múlva János lelkében?

A bevezető azért volt fontos, mert végig kellett tekintenünk Keresztelő János Jézushoz való viszonyát. Azt láthattuk, hogy kétség nélkül mutat Jézusra. Teljes bizonyossággal beszél Róla, mint az Istentől küldött Messiásról. Hite szilárdabb, mint az acél. Nincs, ami megingathatná. Vagy mégis…?

„János pedig, amikor hallott a börtönben Krisztus tetteiről, ezt üzente neki tanítványaival: Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,2-3)

A fenti, kétséget tükröző kérdés akkor hangzik el János ajkán, miután Heródest meginti a miatt, mert az együtt él a testvére feleségével, aminek következtében pedig a fejedelem börtönbe záratja.

                         

Ez a bizonytalanságát megfogalmazó személy ugyanaz volna, akinek az életét eddig vizsgáltuk? Hogyan lehet ez? Ahogy a történet feltárul előttünk, négy tanulságos, bátorító, és utat mutató tényt fedezhetünk fel.

Elsőként nézzük meg, mi van Keresztelő János lelkében? Kétség. Ez lehetséges? Igen lehetséges. Bármit élt is át valaki korábban, bármilyen kijelentést kapott Istentől, az nem garancia arra, hogy a kétségek elkerülnék. A „legnagyobbak” is átélik. Ezért ne ijedjünk meg, ha mi is bele kerülünk ebbe az állapotba. Kifejező a magyar nyelv. Kétség, egyenlő két-ség. Igaz vagy nem igaz, amibe idáig biztos voltam? A kétség, különösen Istenben, és az Ő kijelentésében az egyik legsötétebb kísértés. Jellemzői a tanácstalanság, bizonytalanság, ingatagság, nem ritkán önvád, félelem, el egészen akár az öngyilkossági gondolatokig. Isten rendkívüli szolgái sokan átélték. Jób és Jeremiás megátkozták azt a napot, amikor megszülettek. Illés azt kérte Istentől, hogy hadd haljon meg. Jónás is meg akart halni. Bunyan allegorikus művében, A zarándok útjában Kétségbeesés óriása, miután foglyait többször agyba-főbe veri, végül kedvezésképpen egy kötelet és egy kést dob sötét cellájukba. A kétség senkit nem kerül el. Van azonban a sok nyomasztó kísérője mellett pozitív velejárója is. Mivel Isten tudtával, és az Ő hatalma alatt történik, tisztulási folyamatot is jelent, az értékrendben, a hitben. Tisztul az istenkép, a lelkünkben Jézusról alkotott kép. Sok salakanyag, sok értéktelen gondolat leég, letisztul. Kétségek közepette az lehet a reménységünk, hogy, „az Úr az én Istenem megvilágosítja az én sötétségemet.” (Zsolt 19,29)

Mit tesz János? A Jézussal kapcsolatos kétségeit (is) Jézus elé tárja. Ehhez nem sok mindent lehet hozzáfűzni, és nem is kell. Ez ugyan ellentmondásosnak tűnik, de nincs más értelmes út. Jézus nem is habozik, nem várakoztatja szolgáját.

Mit tesz Jézus? Oszlatja a kétségeket. Hogyan oszlatja Jézus a kétségeket? Nem azt üzeni vissza: Persze hogy én vagyok az Eljövendő, nyugodj meg. Nem is azt válaszolja: Na, János, most csalódást okoztál nekem. János Heródes börtönében van bezárva. De ennél súlyosabb állapot az a belső börtön, amibe a kétségek zárták a lelkét. Onnan csak egy valami szabadíthatja ki. Jézus küldi is a szabadító igéket: Jelentsétek Jánosnak, amit hallotok és láttok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, és a szegényeknek az evangéliumot hirdetik…” Ézsaiás 35. és 61. fejezetéből idéz Jézus. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy Isten Igéjére irányítja szolgája tekintetét. Nézd János, hétszáz éves próféciák teljesednek be. Betegek meggyógyulnak, sőt halottak támadnak fel. És még ezt is lehet fokozni: a szegényeknek az evangélium hirdettetik. Ez a legnagyobb, mert Isten országa, Isten uralma ezen keresztül, az evangélium által valósul meg. Mert tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által vigye ezt véghez. Igen János én vagyok az Eljövendő. Amiket látsz, és hallasz messiási jelek. A szolgálatod, a küldetésed nem volt hiábavaló.

És végül, mit mond Jézus Keresztelő Jánosról? Három dolgot. Először: „Ő nem szélingatta nádszál.” Másodszor: „Ő az akiről meg van írva: Íme elküldöm követemet…” Ő Isten követe. És végül: „Asszonytól születettek között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál…” Jézus ezt a három dolgot mondja tehát Keresztelő Jánosról, de nem Keresztelő Jánosnak. Felé hamarosan az a mondat hangzik majd, amikor mártírhalála után megáll az Úr előtt, hogy: „Jól van, jó és hű szolgám… menj be a te Uradnak örömébe!” (Mt 25,23)


JÖJJETEK ÉNHOZZÁM!

Tanév végéhez közeledve rendszerint számvetést végzünk. Osztályfőnöki beszámolók készülnek, és más egyéb beszámolók, értékelések is. Ezek lényegében a gyerekekről szólnak. Közvetve szólnak persze a pedagógus munkájáról is. De sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem szólnak a pedagógus állapotáról. Az alábbi ábra ebben segít.

                         

A pedagógus az év elején még összeszedett(-ebb), céltudatos(-abb), tetterős.

A tanév végén már inkább leharcolt állapotú, elfáradt, enervált, szétesőben van.

Több oldalról lehet megközelíteni a kérdést. Egyfelől például, ha valaki csatából jön, karcolás és gyűrődés nélkül, és úgy néz ki, mint egy perwoll-reklám, az úgy nem hiteles. De a teljesen szétesett állapot pedig a pedagógiai munkára való alkalmatlanságot jelenti.

Bizonyos lelki folyamatokra fontos odafigyelnünk, hogy legfeljebb csak a leharcolt állapotig jussunk el, de ne a levitézlettig.

Fáradtság                                                                                                                                                 a lanyhul a figyelem, a koncentráció
       
a kicsúszik az irányítás
                
a bomlik a fegyelem)
 
                     a ingerültség
, indulatosság
                              
a a fáradt ember még jobban megterhelődik.

És az ördögi kör kezdődik elölről.

Fáradtság, megterheltség – regenerálódás nélkül – ha újabb és újabb rétegei zúdulnak ránk, ha újabb és újabb dózisokat kapunk, ennek a következménye az egyik klasszikus pedagógus betegség, a kiégés. Aminek a tünetei többek között, hogy kiölődik a lélekből a motiváció, a lelkesedés, az ambíciók, az érdeklődés a tanítvány személye iránt. amivel nem lehet, és nem szabad pedagógiai munkát végezni. Mert ugye azt adjuk át, azt tudjuk közvetíteni, ami bennünk van, amivel tele vagyunk.

Tovább lépek eggyel:

Van olyan fáradtság, amit ki lehet pihenni, ki lehet aludni. Ez elsősorban testi fáradtság.

És van olyan fáradtság és megterheltség, ami nem a test fáradtsága, hanem a léleké. Azt nem lehet kialudni.

Sőt, éppen akkor lesz még terhelőbb a teher, amikor egyedül vagy. Akkor szakad rá az emberre – ahogy mondani szokták. Lehet, hogy az éjszaka közepén, amikor a fáradtságot kipihenni kéne. Lehet, hogy valaki elvonul pihenni, és éppen azokkal a gondolatokkal marad magára, amikkel nem szeretne.

Van, amikor másokhoz megyünk enyhülést keresni. Amikor az ember fáradt, hajlamos arra, hogy másnak mondja el, másnak öntse ki szívét, terhét.

Persze általában úgy vagyunk ezzel, hogy „köszönöm, de nekem is van…”. Jó az, ha meghallgatjuk egymást. Ez is nagy ajándék. Jól esik az együttérzés, de nem ad megoldást. Esetleg egy kicsi megkönnyebbülést.

Van olyan is, amikor elmondod, és a másik nem érti meg: „Hát ez a baj? Ennyi?” Ez még inkább megterhel. Magadra maradtál… Rárakódik még egy réteg, a meg nem értésé.

Aztán meg van olyan, amikor elmondjuk a terhünket a másiknak. És talán még végig sem jutunk, már érezzük, hogy nem kellett volna…

Nem jó helyen mondjuk el. Nem megfelelő személynek mondjuk el. Nem tud segíteni. Esetleg nem is akar segíteni. Esetleg visszaél azzal, amit elmondunk.

 

Ezekkel szemben VALAKI kész meghallgatni, kész segíteni. Egyenesen kívánja, hogy terheinkkel hozzá menjünk. Van még egy ilyen…?

Azt mondja: „Jöjjetek…! Ez nem azt jelenti, hogy hosszú utat kell megtennünk. Egyetlen lépés ez: nyitott szív és egy őszinte mondat.

Önmagához hív: „Jöjjetek ÉNHOZZÁM!” Azaz megfordítva: ne máshoz menj!

Nem adja ki ezt a feladatot valamiféle alvállalkozásba. Személyesen Ő végzi az oldozás szolgálatát. Ugyanis csak neki van hatalma. Hiszen tudjuk, mondta: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Nem úgy van, mint az Olümposz istenei, akik között megoszlik a hatalom.)

Tegnap megjelent az irodámban két fiú: vérben forgó szemek, dülledt nyaki verőerek, felzaklatottság, sőt gyilkos indulatok. Lehetőségem volt néhány olyan mondatot mondani, ami után barátságban, kisimult arccal, ettől a tehertől szabadon mentek tovább. Külső beavatkozásra volt szükség. A segítség kívülről érkezett. Maguk nem tudtak volna megbirkózni vele. Sem együtt, sem külön-külön. Az életünk terheinek leoldásában is külső beavatkozásra van szükség!

„Jöjjetek énhozzám!” Nemhogy nem terhes neki, ha megszólítjuk, hozzá megyünk, Ő ezért jött közénk. Isten ezért lett emberré Jézus Krisztusban. Mi időnként érezzük, amikor terhesek vagyunk, terhessé válunk mások számára. Jézust nem terheled meg.

Isteni hatalmának egyik legnagyobb megnyilvánulása az, amikor terheket oldoz le egy ember lelkéről, amikor nyugalmat ad. Nagyobb ez más csodáinál is. Ugyanis amikor betegeket gyógyított, vagy amikor borrá változtatta a vizet, ahogy senki más, akkor is isteni mivoltáról tett bizonyságot. De ezek a csodák a fizikai valóság területére tartoznak elsősorban. Amikor terhek alól szabadít, az a lelki valóság része, felülmúlja a többit. Ahhoz a megváltás kellett. Ahhoz az áldozata kellett. Ahhoz a halála kellett.

 „Nyugalmat adok nektek.” Honnan ad nyugalmat? Van neki. A lényének része. Önmagából adja. Képzeld el: vihar tombol a Genezáret-taván. A hullámok már átcsapnak a hajón, amiben Jézus a tanítványaival hánykódik. A hajóban halálfélelem, rémület, kétségbeesés. Egy valaki pedig alszik, békésen. Mint egy kisbaba egy nagy forgatagban. A különbség annyi, hogy egy csecsemő mit sem tud a világról, a körülötte zajló eseményekről. A „boldog tudatlanság” állapotában van. Jézus pedig a mindenható Isten testben, mindent tud, mindennel tisztában van. Minden veszélyt, minden ártást, minden terhet ismer. És mégis, minden értelmet meghaladó békesség, nyugalom, ami benne lakik. A tanítványok felkeltik, szemrehányóan kérdezik: „Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” De, törődik… és szavára kisimul a tenger.